MOTTÓ:

ILLYÉS GYULA

AZ ÍTÉLETMONDÓHOZ

                       „Maecenas atavis…” –
                                                                    Horatius

Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.

Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrűbe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.

Fölnéz reám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon — mint hegyi sűrűn át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt —
Úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.

S vár és jelre figyel s nagy fülcsengése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, min a megért vihar.

Nem fojtja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind, aki szót ért, magyarán magyart.

Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.

Élvén sokszorosan így jelenek meg az
öröknél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár —
Álok csak s mutatok s egyre emelkedem.

Az

 AKIOSZ

 2009. március 21-én de.11 órakor
nyitotta meg

Galériáját

A kiállított képek között költőink egy-egy
versét is bemutattuk,

„kép és vers”

 A kiállítás 2009. március 21-től 2009. április 13-ig volt megtekinthető

A KIÁLLÍTÓ-HELYISÉGRŐL
NÉHÁNY KÉP

AZ AKIOSZ MŰVÉSZEINEK

KIÁLLÍTÁSA FOLYTATÓDIK:

MEZEI MÁRIA MAGDOLNA

PALLÁS FERENC

AZ KAIOSZ KÉT ALKOTÓJÁNAK

KIÁLLÍTÁSA NYÍLIK MEG

2009. ÁPRILIS 18-ÁN

BUDAPESTEN, A HUNGÁRIA ÁLTALÁNOS
ISKOLÁBAN

1192. Budapest, Hungária út 36. sz. alatt

MEZEI ISTVÁN

MEDDŐ VITA

Míg én lázadtam, addig Te tűrtél,
Engem a „fájdalom" visz,
Téged annak Hiánya vonszolt a halálba.

Tíz éve sírod hallgat immár,
Csak a magad után hagyott
Káosz kiált az égre.

De, ha van is igazság, vagy ha lenne
Is miféle.
Egyre többet gondolok a létre és nem létre.

Mint ahogy saját bűneim,
Úgy a tieid is naponta
Visszaköszönnek.

Aztán szépen összeforrnak,
Hisz akár csak Neked,
Nekem is jócskán voltak.

Hol értél véget, és hol kezdődöm én ?
Hisz Benned még volt,
De bennem már nincs remény.

Kháron, a hajós már sürget,
Unja ezt a meddő vitát.
Együtt, vagy külön, neki mintegy,
Indulna már!
Bárkáján kijavított minden hibát.

HármAn várunk a lét és a nemlét határán,
Apám, harcunk és én magam.
Egyszer egy helyre kerül,
Tudom,
Ki okos és ki oktalan.

PAPP JUDIT 

VÁGYÁLOM

Egy szép új világ
kapuit kellene kitárni!
Ezen munkálkodni,
a jó ügyek mellett kiállni.
Ünneppé kellene tenni
az élet minden percét,
De magadnak kell megtalálni
Ennek a „receptjét”.

DEMETER SÁNDOR

AZ AKIOSZ 20 ÉVES

           (Köszöntő)

Időben tőle egyre távolabb
lélekben hozzá egyre közelebb,
azt most tudjuk csak ennyi év után,
mert minden év többet beszél a múltról
s a leckékről a jobban megtanultról,
amely szívünkhöz nőtt 20 év alatt —
szeretete bennünk így megmarad
nő tartalmassága ami fennmarad.
Lélekben hozzá egyre közelebb
s amit ma felelünk, azt holnap is,
úgy lesz írásunk még szebb!
Ünnepeljük és örüljünk a 20 évnek,
a remény csillogjon előttünk,
hogy az AKIOSZ még sok időt
érjen meg, de ahhoz ISTEN segítsége
legyen velünk.

Mottó:

Az agy mit kigondol, büszkén hajtsa végre!
Szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát,
hisz a költőknek jelleme közös.

TÓTH ZSUZSANNA SÁRA

TAVASZ

Ébred a kedves, jó, öreg Természet,

az álmos föld is nyújtózik egyet.

A fák ágain rügyek kukucskálnak,

integetnek a bátor hóvirágok.

A kis hírnökök csengőjüket rázzák,

tőlük tudják az erdei madárkák,

hogy itt a tavasz! — élni kezd az erdő,

csivitel újra a sok kis csicsergő.

Rigók tollászkodnak, jó a langymeleg,

megunták már a fagyos telet. —

— Sétálok az erdőben, szívem sajog,

mert a sok szépséggel magam vagyok.

Megképzik előttem hajad ezüstje,

vidám nevetésed, lelkednek tükre.

Velem vagy és kéz a kézben lépünk,

míg az emlékek útján a szívemhez érünk

ÉLES ÁRPÁD

TAVASZI KÉP TERASSZAL

Senki sem vette észre a férfit. Szenderek, csillogó tavaszi bogarak köröztek a tóparti terasz lampionjai körül, némelyik kétségbe esetten nekiverte testét a vörös fényű papírnak. A férfi hiába úszott a part felé, a terasz megnyugtató aurájának irányába, egy ismeretlen erő a tó közepére húzta. A háromtagú zenekar már játszott; fehér öltönyük világított a terasz szélén. Mozgás nem volt az asztalok körül, csak a borotvált fejű pincér osont oda olykor a szomjas vendégekhez. Éber jelenlétében ott sejlett a megszokás és a közöny, álmos csendben nyitotta ki a kasszát, töltötte a poharakat. A szaxofonos nem játszott, csak a bogarakat hajtotta arca elől egy nyári kalappal, csak a bőgős csapkodta tömpe ujjaival a húrokat. Talán a dobok seprűje szólt? Vagy a szél lengette a módjával nyírt nádast? Nem tudni. A távolból egy omnibusz csengője szólalt meg, elhalón, ahogyan a bagoly énekel éjjel a város cserepes tetőin. A pincér tekintetét csak a hátsó asztalnál ülő nő vonzotta. Szobai pongyolában ücsörgött, melynek redői közül fókák és pingvinek képe bontakozott ki, bő ujján delfinek ugráltak a kövér habok közül. A pincér szeme elveszett a nő pongyolájának mintáján Gyakran álmodott róla, hogy sarki tengerekre hajózik, hogy bálnát lőjön, prémet cseréljen az északi vadászokkal. A férfi már egészen közel ért a teraszhoz, zsibbadt tagokkal tempózott sötét vízben. Nem kiálthatott segítségért, mert születésénél fogva néma volt, úgy kapálózott, mint aki egyetlen célt tűzött életében, átúszni a kavicsostól a teraszig. Ereje végül elfogyott. Valami húzta a mélybe, ernyedten kapaszkodott a piaci úszógumiba. Mikor a pincér észrevette a nő sötét szakállát, mely vastag szálakban tekeredett púderes arca alatt, a férfi merülni kezdett. A pincér végül megszólította a nőt. „Mindig arról álmodtam, hogy bálnavadász leszek.” A nő mosolygott szakálla mögül, és egy fél pohár pezsgőt kért. Arrébb egy vendég leeresztett úszógumit halászott ki a tó nyugodt vizéből.

KOTASZEK HEDVIG 

CSAK VÁRTAM…

Csak vártam az éjjelt
elhozta emléked.
Csak vártam a hajnalt
karodba takartam
csillagos arcomat
Neked megmutattam.

AZ ÉN DALOM

Hajlok a szélbe: nádbatörten
Ünnepi zúgással légy velem!
Szerelem hangom felfut az éjbe
Néma sikoltás énekem.

Dobbanó karod vállamra ejted
Minden a Lét még! Kergeted.
Álom az érzés: megpihensz benne
Lángod az éjbe fekteted.

Kotaszek Hedvig: Szerelem

Balogh János: SALON DE REFUSES

BALOGH JÁNOS

EGY NYUGDÍJAS MERENGÉSEI

Közeleg

Közeleg, jön, rohan felém már…
Én meg csak úgy rovom soraim
papírra, netre, emlékbe, bár
tudom, … boraim még meginnám!

Csillanás

Rézrajzaimon csillan a fény,
mint üstökös a világ egén.
k szintézist (szép remény)
miben lesz szín, tézis is, meg én.

Nyelvezet

Találnék gondolat - sorokat
Öltögetem szavaim rímbe,
Ám kínba fordulnak a rímek is
És eszement
lesz a kimenet.

Bábeli zavar

Beszélünk Bábeli nyelveken
Folyik a szó, vagy csak makogunk,
Rég mást jelent az amit mondunk!
Elménket „ugatja” tudatunk?

Nyugdíjasoknak ajánlás

Mindennap ünnep, arcra derű,
türelem másokkal, munkálkodás
míg lehet, teremtés és alkotás,
utána jöhet csak a belátás
ennyi volt és semmi más!

FARKAS ANDRÁS 

ELMÚLÁS

Hasonlít életünk őszi falevélhez,
Amit az őszi szél össze-vissza kerget.
Megérik, megsárgul, majd végül leesik,
Ki tudja honnan jön, szelek hova viszik.

Ilyen az élet is, össze-vissza megyünk,
Őszi falevéllel mi is sárgák leszünk.
Az öreg fának nincs már új hajtása,
Nincs szép dús levele, de van száraz ága.

Ősszel az őszi dér levelét megcsípte,
Száraz ágat a szél össze-vissza törte.
A madárfészkeket is lefújta a szél,
A fa odvába búvik, ha itt a tél.

Jó gazda ilyenkor fedett helyet csinál,
Hol a kismadár száraz magot talál.
Védjük a hidegtől, hótól és esőtől,
Madarak rémétől, macskák körmeitől.

Az ember is olyan, mint a fának levele,
Elmúlik az ősz s tél, koporsó a helye.
Búcsút int családnak, és e szép világnak,
Másik világba megy, helyet kér magának.

A helye attól függ, milyen volt ideát,
Ez árnyékvilágba jót valaha csinált?
Ha csak rosszat csinált, a tűzbe a helye,
Pokolnak fenekén vergődhet kedvére.

De ha jószívű volt, boldog lesz odaát,
Istentől, embertől, csak szeretetet lát.
Mennyország kapuját Szent Péter kitárja,
Szent András már várja, viszi trónszobába.

Ott fogadja Isten fénybe, ragyogásba,
Ezt kapja az ember, ha jó volt e világba.
Szerette hitvesét, szerette családját,
Szerette Istenét, s teremtett világát.

OROSZ ZOLTÁN 

MŰBE ZÁRT SAS LÉLEK
Nagyapám, Farkas András emlékére

I.

Elveszlő létünk folyamán át,
Bekebelez a világ,
Nem marad utánad más,
Mit másért alkottál.

Örökké őrzi a csöndes idő,
A lassú folyam és nyugodt kő,
Elhaló hangok mellett áll őrt,
Mert léte örök temető.

II.

El-el – üvölté a sötét,
El-el – vonyít a farkaslét,
El-el – hangzik mindenfelé,
Fel-fel – és jő a nap felfelé.

Felnyitódik az éji koporsó, mély álom tűnik,
Fel-felkel a legény, s szíve rózsáját kalapjába tűzi..
Még csak piros karimája égeti a kéket,
De már mozog a falu, s határában a kéve.

Fel-fel – munka vár,
Fel-fel – zengi minden száj,
Fel-fel – etess éhes szájt!
Fel-fel – vagy már meghaltál?

Öröm van az arcokon, fájdalom és por,
Ősidők óta itt így megy a sor,
Itt mindenkinek csak alsót paklizott a sors,
Nem változik más már csak a kor.

Fel-fel – munka vár,
Fel-fel – zengi minden száj,
Fel-fel – etess éhes szájt!
Fel-fel – vagy már meghaltál?

Mégis él a büszke nép és boldog itt a léte,
Nem menne el ez biz’ semmi kényszerítésre!
Boldog párokban aratják a búzát – ebből lesz majd étek,
Vasárnap megy a templomba az egész falu népe.
 

III.

De változék az idő, kényére –kedvére,
Elűzi a legényt s párját Budapest szívébe.
De megállják helyük, így tovább űzi szépen,
Így bejárják az országot széltében.

Végre van egy hely, hol elfeledék őket,
Békében élhetnek lányaik körében.
De jött sok fiú, menyegző és gyermek,
Boldogabb is lett a házaspár élte.

És mit ád Isten; dédunokákat, bőven,
És megnyílt szíve a dédapának tőle!
Versek születtek és mesék is bőven,
A dédik ezektől, sírtak és bőgtek.

De boldog is ez a legény, névnapját ülve,
Körbe néz családján és elered a könnye.
Boldog is lehet, így nyolcvannégy évére,
Irigyli is érte jó sok ismerőse.

IV.

De nagyszerű ember hogy mítosszá váljon,
Búcsút mond majd egyszer ezen a világon,
Itt hagyva a történeteit, miket belepi a por,
De okul majd mind komédián, tragédiákon.

Mert ezek a porban fennmaradnak örökre,
Míg elvész mellőle a földi test,
Mit láncként karolnak a művek és szellemek,
És egy közülük Nagyapám, a tiéd lesz!

Vogl Alexandra: Szerelem

1192 Budapest,
Hungária út 42. fsz. 6.

ADÓSZÁM:
 

18048470-1-43

BANKSZÁMLASZÁM A BUDAPEST BANKNÁL:

10103843-74632700-00000001